Mi lett volna ha..? Teszik fel talán ma a kérdést az amerikai óriásbank, a Lehman Brothers egykori ügyfelei, vagy a bank akkori igazgatója, -azóta a minden idők egyik legrosszabb amerikai ügyvezető igazgatójának válaszott- Richard Fuld. De ugyanezt a kérdést teszik fel neves befektetők, vezető politikusok és a döntéshozók többsége az Egyesült Államokban és szerte a világban.
A ’mi lett volna ha’ kérdésre boncolgatása azonban mit sem ér a ’végül mi lett’ kérdés, az elmúlt egy év eseményeinek látcső alá vétele nélkül. Tavaly októberében a G7-ek washingtoni csúcstalálkozón pénzügyminiszterek és nemzeti bankok vezetői ünnepélyes esküt tettek, hogy „minden lehetséges eszközt megragadnak, hogy megmentsék és támogassák a gazdaság kulcsfontosságú intézményeit.” Tették ezt okkal, hiszen a csődbe süllyedni hagyott intézmény nem várt negatív sokkot okozott a piacon. Egyes becslések szerint (Alvarez & Marsal) a Lehman Brothers csődje 75 milliárd dollár veszteséget jelentett a gazdaság számára, nem beszélve a szeptember 15-ét, a bejelentést követő fagyos időszakról, mikor az amerikai és a világ bankpiacai értetlenül szemlélve a kormány döntését, befagyasztotta minden hitelezési tevékenységét, megállj parancsolva ezzel az egész gazdaságnak.
És habár kritika kritika után éri a kormányokat a rosszul időzített vagy a kétes eredményekkel járó intézkedések miatt, tétlenséggel senki sem vádolható. A kormányok- saját belátásuk szerinti- minden tőlük telhetőt megtesznek: dollárok és eurók milliárdjait nyújtják tálcán a gazdaság bajba jutott szereplői felé, a jegybanki alapkamatok pedig szerte a világban fel-le cikáznak, attól függően, hogy épp gazdaságélénkítés vagy az inflációval való küzdelem a kitűzött cél.
Az IMF áprilisban közzétett Globális Pénzügyi Stabilitási Jelentésében (Global Financial Stability Report) az Egyesült Államok, az eurozóna országai és Nagy Britannia alkotta gazdasági rendszer 8,955 milliárd dollárt pumpált gazdaságaikba, 1,950 milliárd dollárt likviditásinjekció formájában, 2,252 milliárdot eszközvásárlás folytán, míg ennek csaknem kétszeresét, 4,480 milliárd dollárt garanciák formájában.
Mindez azonban már nem csak nemzeti szinten zajlik, de európai és nemzetközi szinten egyaránt. A globális gazdasági, társadalmi és szociális interdependencia, a közös kihívások ugyanis megkövetelté, hogy a megoldásokat kizárólag összehangolva, közös program keretében dolgozzák ki az államok. A stabilitást megőrizni célzó egyéni intézkedések, melyek segítségével az egyes államok gazdaságpolitikája határaikon belül, saját gazdaságaikra, bankjaikra és vállalataikra koncentrálva próbálnak megoldást találni, ezidáig ugyanis hatástalannak bizonyultak.
Visszatekintve az elmúlt egy évre valóban példa nélküli monetáris és fiskális intervenciókat láthatunk, mely habár rögös úton, de célhoz értek: a világgazdaság lassan-lassan helyreállni látszik. A bankok kritikus helyzete szintén megoldani látszik, hála a kormányok rendelkezésreállásának.
És, hogy milyen tanulságok vonhatók le a Lehman Brothers csődjét követően egy évvel? Sokak szerint pont az ellenkezője, melyet a döntéshozók tavaly szeptemberében vártak: a kulcsfontosságú intézményeket pedig meg kell menteni! Még ha szükséges is volt az amerikai óriásbank elől a segítő kezet elrántani, ha másért nem, hogy e tanulságok megcáfolhatatlanná tegye.
Félreértés ne essék, nem jelenti mindez a ’too big to fail’ logika igazolását! Végzetes hibát követ el az, aki figyelmen kívül hagyja a tényt: miden egészségesen működő gazdaságban a hibásan működő intézménynek szembe kell néznie a csődkockázattal! A kormányzat feladata azonban felmérni, mi a gazdaság egészének érdeke. Passzív szemlélőként hagyni magára a bajba jutott intézményt, vagy segítő kezet nyújtani.
