Skip to content


Lengyelország külpolitikája

nick grabowski
• 2010.06.25. 08:30

Az eddig megjelent, Lengyelországot kisebb-nagyobb mértékben érintő bejegyzésekben többször tettem utalásokat a lengyel kül-, EU- és Európa-politikára, viszont részletekbe eddig nem mentem bele. Ez a bejegyzés ezt a hiányosságot igyekszik pótolni.

A lengyel külpolitikai gondolkodásra való rátérés előtt azonban egy elsősorban politikai filozófiai kitérőt kell tennünk. Azt az időszakot, amit Európában a felvilágosodás alakított, a lengyelek önálló állam nélkül élték meg, s ez a több, mint 150 évig tartó állapot alaposan rányomta a bélyegét az 1918-ban újra létrejövő ország világképére, politikai gondolkodására és külpolitikájára. A XX. század kezdetén volt ugyanis csak arra lehetőség, hogy az államisággal kéz a kézben járó, a lengyel „politikai nemzet”-fogalom körüli viták a társadalomban végbemenjenek. Ezt a Roman Dmowski és Józef Piłsudski közötti vita írja le leginkább.

Kettejük közül a városi háttérrel rendelkező Dmowski volt az, aki szűkebben határozta meg a politikai nemzethez való tartozást. Számára nem létezett kulturális alapokon nyugvó nemzettudat: a nemzet részeként ő az anyanyelvüket beszélő, római katolikus, az akkori országhatárokon belül élő lengyeleket képzelte el, így kimaradtak egyrészt a határokon túl élő lengyelek, másrészt a határokon belül élő németek, zsidók, stb. Az elgondolásnak így egy antiszemita éle is volt. Vele szemben Piłsudski (aki a mai Litvánia területén született) a politikai nemzethez tartozást a lehető legszélesebbre akarta venni, annak feltételeként így kulturális kritériumokat szabva meg: számára a nyelv bármilyen fokú ismerete és a nemzethez való tartozás igénye már elégséges feltétel volt. Mindkét politikusi életmű többször is előkerült az elmúlt években, elsősorban a Jog- és Igazságosság (PiS) és a Polgári Platform (PO) közötti vitákban.

Az államnélküliségnek három másik következménye is volt: egyrészt az állami szuverenitás fontossága vált központi kérdéssé (és azok a lépések, melyek ezt garantálni tudják), másrészt az emigrációból való politikai tevékenykedés kultúrájának kialakulása, harmadrészt idealizáltan, de teret nyer a messianisztikus szemléletű külpolitika. Az államiság garantálásában fontos szerep hárult a korábbi három elnyomó birodalommal szembeni önmeghatározásra. Dmowski volt az, aki határozottan elutasított bármifajta szövetségkeresést mind a Porosz, mind az Orosz Birodalommal (így határozottan a „magunkra maradottság” érzését erősítve), míg Piłsudski ebben a kérdésben is nyitottabbnak mutatkozott.

Legutoljára a messianisztikus (kül)politikai szemléletről szólnék röviden. Az a tény, hogy a lengyelek más népek függetlenségi- és szabadságharcában is tevékenyen vettek részt, később egy olyan romantikus felhangot kapott, melynek központi eleme a „nekünk mindenhol kötelességünk, hogy ott legyünk” érzés. Ezért is volt a mai napig magas a lengyel katonai missziók társadalmi támogatottsága.

Hasonlóan Magyarországhoz, a rendszerváltás után a lengyel külpolitikának a szomszédaival való viszony rendezése (a két legfontosabb esemény ezzel kapcsolatban a német újraegyesítés utáni nyilatkozat Németország keleti határának sérthetetlenségéről (majd az 1990 novemberi határszerződés a két állam között) és a Varsói Szerződés Vörös Hadsereg csapatainak elhúzódó kivonása), a térség országaival szembeni (ön)meghatározása, illetve az euroatlanti integráció elérése volt a célja. Érdekes látni, hogy az alapvetően bizalmatlan Varsó miért fordul középhosszú távú céljainak eléréséért az újjáalakuló Közép-Európa felé: a megalakuló Visegrádi Együttműködés gyakorlatilag kapóra jött Varsónak arra, hogy céljaira úgy illesszen multilaterális keretet, hogy reális esélye legyen az ebben betöltendő vezető szerepre. Ebben az időszakban a biztonságpolitikát nagyjából ugyanazok a témák (pl. a fegyveres semlegesség kérdése) formálta, mint itthon. Ebből a korszakból egy dolog feltétlen kiemelendő: 1997-ig párton kívüliek voltak a külügyminiszterek.

A 2000-es évek közepén Lengyelország érdekes politikát  folytat azokban a nemzetközi szervezetekben, melyek vagy sok taggal rendelkeznek vagy döntéseik nagy részét egyhangúlag hozzák meg: Varsó az EBESZ-t és az Európa Tanácsot saját külpolitikai céljaira kezdi felhasználni, viszont ezek a célok elsősorban szimbolikus jellegűek. Így említik meg II. János Pált az ET varsói deklarációjában (2005), így állítják fel az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodáját (OSCE – ODIHR). Ezek a lépések azonban maximum azt mutatták, hogy Varsó bizonyos értékek mellett elkötelezett, „gyakorlati” „hírnév-gründolásra” kevésbé használhatók.

Az EU és Varsó
Hírnevük viszont van: a rosszindulatú hírek az átlag lengyel tárgyalóküldöttséget egy kompromisszumokra alig vagy teljesen képtelen társaságnak szokták lefesteni (2009-ben a poznańi ENSZ-klímakonferencián folyosói pletykák szerint másfél nap után megkapták a legkeményebb tárgyaló (csak az ő szempontjaik a fontosak, a másét meg sem hallgatják) jelzőt). Bármilyen területről legyen szó, ha a lengyelek saját nemzeti – vélt vagy valós – érdeküket veszélyben érzik, a tárgyalásokat nagyon meg tudják nehezíteni. Erre a képre csak ráerősít Varsó Washingtonnal való, az emigrációt tekintve speciális kapcsolata: Lengyelországot az USA „trójai szamarának” is szokták nevezni.

Érdekes módon azonban, a bővítéssel szembeni politikájában saját történelmi múltja sokkal markánsabban jelenik meg, éppen ezért feltétlen támogatja a folyamatot. A mélyítéssel szemben vannak ellenérzései, azonban ezek elsősorban a belpolitikai szereplők (külügyminiszter, miniszterelnök, köztársasági elnök) pártállásától függenek.

Folyamatosan jelen van a regionális együttműködésre való törekvés, melyet a Balti-államokkal és a többi közép-európai állammal is el tudnak képzelni. Érdekei megvalósítása érdekében azonban Varsó nem habozik alkalmi szövetségkötésekkel ezeket a szövetségeket akár hátrahagyni, „elárulni” is.

Katonapolitika
Jelenleg körülbelül 4700-4800 lengyel katona van külföldön szolgálatban, egy részük a Balkánon (Koszovóban és Boszniában) állomásoznak, más csoportjaik Líbiában, Irakban és Afganisztánban teljesítenek szolgálatot. Az iraki szerepvállalásban (a közvélemény számára legalábbis) az egyik mozgatórugó Varsó és Bagdad szocialista időkből eredő kapcsolata is közrejátszott.
Tegnapi hír, hogy 2013-ig két ütemben kivonják az Afganisztánban állomásozó lengyel katonákat, létszámukat először a jelenlegi 2600 főről 1800-2000-re csökkentik. A hírek szerint a lengyel PRT marad.

Címkék: lengyelország külpolitika

A bejegyzés trackback címe:

https://fpa-mcc.blog.hu/api/trackback/id/tr142105253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.