"A téma itt a háború befejezése volt, hogy kiépítsünk egy élhető politikai struktúrát, olyat, ami megadja az esélyt, hogy Bosznia önálló államként tudjon működni. Fontos volt, hogy minden etnikum képes legyen benne megvédeni a jogait. A részletek […] nem is lettek mind tökéletesek. […] Hogy örökre jó lenne? Nem hiszem."
(Richard Holbrooke a daytoni békéről)
© James Nachtwey, 1993. http://www.jamesnachtwey.com |
Újabb háború fenyegetheti Boszniát - jelent meg a napokban a magyar sajtóban is; az okok között elsősorban az újra erősödő nacionalista politikai nyilatkozatokat említik. A három, Boszniában élő etnikum közül legalább két oldalról (bosnyák illetve szerb) érkeztek meghökkentő nyilatkozatok, melyekre Miroslav Lajčák főképviselő magunk között szólva is érdekes hangnemet használva válaszolt ("A Szerb Köztársaság csupán entitás, nem pedig állam az államban - punktum!").
Boszniáról szólva azonban mindigis egy kettős játékról beszélhettünk, és beszélhetünk ma is: nemcsak a helyi elitet kell figyelni, hanem a nemzetközi közösség "viselt dolgait" is. Ha bűnbakot kell keresni, miért nem keressük azt magunk között - is? Mennyire felelős a nemzetközi közösség a kialakult helyzetért és a mostani, bizonyos elemzők szerint már három éve (pdf) zajló folyamatért?
Homo politicus
Kissé értetlenül állhatunk azzal szemben, hogy a helyi politikai viszonyokért miért kizárólagosan a boszniai politikai elitet teszik mostanság felelőssé a nemzetközi színtéren, amikor az ország alkotmányát és politikai berendezését 1995-96-ban a helyiek kis beleszólásával hozták létre. (Csak egyetlen egyszer hasonlítsuk össze a belga és a boszniai (pdf) alkotmányt, érdekes hasonlóságokra lehet bukkanni.) Nagyobb probléma, hogy a létrejött politikai rendszer két, egymással kevés hasonlóságot mutató modell keveréke: a Lijphart-féle konszociatív és a Horowitz-féle integráló (pdf) modellé. A háború utáni helyzetet alapvetően befolyásolta, hogy az etnikai törésvonalakat pont az a lijpharti modell konzerválta, mely nagyobb súllyal szerepelt a DPA-ben, s mely -ellentétben Horowitzével-, nota bene, azelőtt nem volt "élesben" tesztelve semmilyen nyugati országban. Ilyen környezetben egy intézményi deadlock esélye relatíve nagy. Annak kérdése, hogy ez a deadlock milyen formában következik be (pusztán megakad a külföld által elvárt reformfolyamatok véghezvitele, vagy esetleg az addig elért eredmények is veszélybe kerülnek), már más lapra tartozik.
Választások 1996 és 2002 között
Az 1996 és 2002 között lezajlott országos választások végeredménye a Republika Srpska-ban (RS) az alábbi volt:
A Radovan Karadžić neve által fémjelzett Szerb Demokrata Párt (SDS; Srpska Demokratska Stranka) természetszerűleg harapta ki magának a torta legnagyobb szeletét. A párt támogatása 1998-ra számottevően esett, azonban ez nem volt elégséges a Szerb Radikális Pártnak (SRS; Srpska Radikalna Stranka) ahhoz, hogy győzzön a választásokon. A következő választásokon az EBESZ az SRS-t betiltotta (valaki mondja meg: hogy állja meg a helyét, hogy egy nemzetközi szervezet távol tart egy bejegyzett pártot a választásoktól, és mindennek milyen fogadtatása lehet a helyiekben), így szavazóival a választásoktól való távolmaradáson kívül egyszerűen megtörténhetett az, hogy nagy részük átszavazott az SDS-re. Bár a párt szlogenje a következő választásokon megint nacionalista felhangott kapott ('Szavazzunk szerbként/szerbre!'), 2002-re azonban az átlag SDS-szavazó és politikus azon a véleményen volt, hogy nincs reális alternatívája annak, hogy daytoni béke szerint éljenek Boszniában, az RS keretein belül.
Ezzel párhuzamosan a Federációban (FBiH) a szerbek hiánya miatt elviekben gyümölcsöző kapcsolat alakulhat(ott volna) ki - ha nem lenne az itt élő bosnyákok aránya többszöröse a horvátokénak.. A két entitás etnikai összetételének vesztesei a horvátok: mindkét államalakulatban kisebbségben vannak, így a horvát szavazók horvátokra leadott voksait nemcsak a nacionalizmus, hanem (politikai) önvédelem is indokolhatja - különösen akkor, ha esetlegesen az OHR és az EBESZ döntései a horvátokat érzékenyen érintik.
Összességében elmondható, hogy különböző okokból fakadóan a pártok saját választópolgáraik felé nacionalista, a nemzetközi közösség felé viszont egy nyitott, kompromisszumképes politikát próbáltak meg közvetíteni, sikerrel. 2006-tól kezdve azonban két politikus: Silajdžić és Dodik személyes "miniháborúja" miatt valamelyik irányzattal szakítani "kellett", s ez az utóbbi volt. 2006-tól kezdve, mindkét fent említett politikus politikai túlélésre játszhatott, amikor újfent nagyobb hangsúlyt helyezett a nacionalista szólamokra.
Összefüggő szálak
Ha tágabb földrajzi keretben gondolkodunk: miért lepődünk meg, hogy Boszniában (mely entitásain keresztül ezer szállal kötődött és kötődik (a Tuđman-féle) Horvátországhoz és (a Milošević vezette) Kis-Jugoszláviához (előbbi a Federáción, utóbbi a Republika Srpskan keresztül), a szomszédjaiban bekövetkező változások gyakorlatilag teljes mértékben átszűrődnek, mind a pozitív, mind a negatív trendeket tekintve?
Részlet az alkotmányból:
"The Entities shall have the right to establish special parallel relationships with neighboring states consistent with the sovereignty and territorial integrity of Bosnia and Herzegovina."
Érdekes módon, Đinđić idejében nem nagyon lehetett hallani betiltott nacionalista pártokról, felfokozott EBESZ-tevékenységről. Đinđić 2003-as halála után Koštunica azonban nem nagyon váltotta be a hozzáfűzött reményeket: egy újabb ("félgőzös") nacionalista párbeszédet kezdett el, aminek esetlegesen lehettek kihatásai Boszniára és az RS-re is. Ide kívánkozik még Crna Gora 2006-os kiválása a szerb államszövetségből és önálló államként való megalakulása: ha Podgoricának etnikai alapon ment, miért ne mehetne az RS-nek is?
A mostani kritikákban elhangzott, hogy ez az elit belterjes ("the generation that emerged from the war holding the reins of political and economic power dominates almost every sphere"). Nagy kérdés, hogy egy etnikailag és politikailag ennyire megosztott társadalomban a hotelling esélye mennyire alacsony. Innentől kezdve meg érdemes elgondolkodni azon: ki hozta pozícióba azt az elitet, akinek a háború után elég bizalmat adott a kezdéshez; ennek az elitnek mi volt a szerepe a háború alatt, s hogy meddig maradt ez az elit pozícióban - és nemcsak a politikai, hanem a gazdasági szférában is.
Homo idioticus?
Ez az elit minden, csak nem új (például sem Silajdžić, sem Dodik sem ma kezdte a politizálást): hála annak a pozíciónak, amit betöltött a politikai és gazdasági életben (hisz ezek az emberek voltak azok, akik elég közel dolgoztak ahhoz a bográcshoz, ahol a nemzetközi pénzeket osztották szét), egyrészt valamelyest belterjes, másrészt zárt. Ilyen körülmények mellett milyen lehet a (helyi elittel szorosan együttműködő) nemzetközi szervezetek általános megítélése, különösképpen, hogy –ugyan marginális súllyal, de– nem boszniai források között is fel-felbukkant a kérdés feszegetése: miért van az, hogy annyi nemzetközi szervezet tevékenykedik (névleg) az országban? Csoda, hogy még mindig a korrupció az egyik legnagyobb számontartott probléma? [Érdekes egy pillantást vetni a Centre for for Security Studies által készített 2006-os közvélemény-kutatás 4-7. kérdéseire adott válaszokra: melyik etnikum hogyan képzeli el az alkotmányos berendezkedést, ezt mivel indokolja (funkcionalitás!), és melyik milyen gazdasági problémát nevez meg legfontosabbként.]
Egy mondat erejéig szólnunk kell az ICTY-ről: ha az állami szervek is hosszú éveken keresztül szabotálják a háborús bűnösök/hősök kézre kerítését, az átlag állampolgártól se sok bizalmat várjunk el általában a szervezet(ek) felé.
Ha az EU és Bosznia viszonyáról beszélünk, nagy kérdés: melyik soros elnökséget adó ország látókörében, érdekében állt a kérdés mihamarabbi rendezése. Az elnökségi listát böngészve kiábrándító az eredmény: az egy szem Németország mellé csak Görögországot tudjuk felsorakoztatni, azonban a hellén elnökség alatt 2003-ban megtartott thesszaloniki csúcs a balkáni államok számára nem hozta meg a várt eredményt: az Unió a balkáni államokat a csúcs után is a Külső kapcsolatokért felelős Bizottság alatt tartotta, és nem kerültek át a Bővítési Bizottság hatáskörébe.
Az azóta eltelt években az EU-nak mindenre volt ideje, csak Boszniára nem (az EUPM-missziót és az EU Special Representative-vel (volt HR) kapcsolatos, elsősorban bürokratikus lépések meghozatalát leszámítva): a teljesség igénye nélkül: Macedónia, független Crna Gora, a Koszovó-problémakör, belső problémák jelezték az utat. Segély és támogatás természetesen érkezett Boszniába — azonban arról hivatalosan nagyon kevés szó esik, hogy ennek a támogatásnak mekkora részét, illetve milyen ütemben kell esetlegesen az országnak visszafizetni.
A Democracy Promotion Council már idézett rövid írásában szereplő megoldási javaslatok közül itt csak egy párat szeretnék kiemelni:
- a daytoni békeszerződést megsértő politikusok bankszámláinak befagyasztása, külföldre utazásainak megtiltálsa, és büntetőjogi felelősségre vonása;
- az EU fogadja el, hogy az állampolgárok az alkotmányreformra vonatkozó igénye jogos. Az állampolgárok igényeinek figyelembe vételével születendő alkotmányreform legyen a későbbi EU-hoz való csatlakozás egyik feltétele;
- az Európa Tanács követeléseit (emberi jogok kapcsán) az EU tetesse bele az új alkotmányba.
Zárógondolatnak talán csak annyit: az RS miniszterelnökének, Dodiknak nyilatkozata, hogy kiválnak az államszövetségből, kapásból csupáncsak teljesen megy szembe a Daytoni Békeszerződéssel. Persze, kiválni ki lehet, de az egyenértékű lenne a teljes államalakulat megszűnésével - ilyen szempontból már kissé érthetőbbek Lajčák bevezetőben idézett szavai.
A folytatásban a boszniai politikai pártokkal foglalkozunk.