Gondolatok Gibraltár jelenlegi státusza kapcsán – 2.

Biztonságpolitikai szempontból a „Szikla” ma sem vesztette el jelentőségét: a britek érthető okoknál fogva (tengeralattjáró-bázis fenntartása, az áthaladó hajóforgalom feletti ellenőrzés megtartása, a repülőtér révén utánpótlási útvonal biztosítása a Földközi-tengernél állomásozó csapatok számára, a telepített radar és szonár többek között hírszerzési szempontból fontos) ragaszkodnak a terület feletti ellenőrzéshez. A britek számára véleményem szerint az alkotmányozási folyamat több szempontból volt kedvező: az eredményt látva egyszerű olyan álláspontot megfogalmazni, miszerint ők elvileg nyíltak lennének a rendezésre, viszont a megoldás a gibraltári kormányzat és a spanyol kormány közötti megállapodáson múlik.

 

Spanyolország számára a jelenlegi Afrikából Európa felé tartó (illegális) migrációs tendenciák figyelembe vételével kulcsfontosságú lenne a teljes déli partszakasz felett való kizárólagos kontroll visszaszerzése. Az elmúlt években a spanyol haditengerészet kisebb-nagyobb csörtékbe keveredett a marokkói haditengerészettel a Petrezselyem (Perejil)-sziget kapcsán, melyet mindkét állam magáénak tekint. A konfliktus újra rávilágított az azóta többször (például a Románia és Ukrajna között fekvő Kígyó-sziget kapcsán) hivatkozott lakatlan sziklaszirtek körüli nemzetközi jogi vitára, azonban ebben az esetben a fegyverek szava döntött.

 

Az Európai Uniónak egyre inkább meggyűlik a baja a MAGHREB-országokból észak felé induló menekültekkel, melyek elsősorban az olasz és a spanyol határszakaszon keresztül kísérlik meg a bejutást az „ígéret földjére”. A velük szembeni fellépés hatékony volta véleményem szerint akkor biztosítható leginkább, ha a lehető legalacsonyabban tartják a katonai, idegenrendészeti műveletekben részt vevő államok számát, mivel az ilyen műveletek lefolytatásához szükséges információk átadása egyes esetekben problémákba ütközhet. (Ez rávilágít az Unió jelenlegi rendőri és katonai együttműködésének Achilles-pontjaira: minden állam alapvető érdeke a titkosszolgálati információk feletti privilégium lehető leghosszabb ideig való megtartása, s ezek más államoknak való kiszolgáltatásának biztosítása csak az elkerülhetetlen esetekben (ld. még itt).

 

A katonapolitikai szempontokat azonban a politika felülírhatja, mint azt tette 2002-ben, mikor Tony Blair brit miniszterelnök tárgyalásokat kezdett spanyol kollegájával, José Maria Aznarral. Érdekesség, hogy a tárgyalások kapcsán az illegális migráció is felmerült, illetve hogy azok az Európai Unió soros spanyol elnökségének végén kezdődtek. Habár a tárgyalások „jó légkörben” zajlottak, Gibraltár szempontjából eredménytelennek bizonyultak. A tárgyalások során figyelemreméltó történés volt, amikor Jack Straw brit külügyminiszter nyilatkozatát (a két állam közötti megállapodás csak akkor lesz érvényes, ha az a gibraltári lakosok akaratával megegyezik) később más külügyminisztériumi tisztviselők megcáfolták, mondván, hogy a megállapodás mindenképpen érvényes lesz. (Már a tárgyalások előtt világos volt mindkét fél számára, hogy a gibraltári kormány akaratával nem egyezik meg a tervezet)

 

Mi okozhatta ezt a hirtelen váltást a brit külpolitikában? Kézenfekvőnek tűnik a válasz, hogy a már zajló afganisztáni háborúban való aktívabb spanyol szerepvállalás felemlegetése (is) ott lehetett a háttérben, de ez pusztán csak feltételezés. Fontos tényező lehetett a két miniszterelnök személyes jó kapcsolata, viszont a 2002 május-júniusában megtartott találkozóknak ennek ellenére sem lett olyan eredménye, mely érdemi változást hozott volna a terület státuszában.

2009 nyarának végén Lockerbie kapcsán a brit közvéleményt felháborította a kormány álláspontja (az elkövető Líbiában fejezné be börtönbüntetését) és a Líbiának ígért gazdasági támogatás. Ezek a történések azt valószínűsítik, hogy a brit külpolitika esetenként a szó legszigorúbban vett értelmében reálpolitikát folytat, mely alapján felkínált gazdasági vagy más előnyök érdekében esetlegesen olyan döntéseket is szándékszik meghozni, mely az azt megelőző időben elképzelhetetlennek bizonyult. Gibraltár esetében ez a 2006-ban elfogadott új alkotmány miatt problémákba ütközhet, mivel a dokumentum kimondta a sziget lakosainak önrendelkezési jogát. Ha két ország között politikai feszültség van, szerintem érdemes megnézni a kereskedelmi kapcsolatok alakulását annak eldöntésére: mennyiben van látszatkonfliktusról szó. Az Aznar-kormányt 2002-től követő baloldali Zapatero-kormány ugyan ciklusának elején keményebb hangot ütött meg Gibraltár kapcsán, azonban a ciklus végére már tiszteletben tartotta a 2006-os alkotmányt, és nem tervezett a hovatartozásról újabb népszavazást tartani. Ebben az időszakban a brit befektetések Spanyolországban, illetve a spanyol export és import a következő módon alakult:

 

 

Az utóbbi időben a NATO-n belüli együttműködésnek leginkább azok az erőfeszítések okoznak kárt, melyeket a spanyol kormányzat tesz annak érdekében, hogy az ideális katonai együttműködés szintjét minél alacsonyabban határozza meg: a gibraltári repülőtér katonai célú alkalmazása még azokban az esetekben is problémákba ütközik (nem engedélyezik a használatot), amikor harmadik NATO-tagállam kéri azt. Ezen felül a STANAG 1100 NATO-dokumentum (mely a NATO-tagállamok egymás közötti, reciprocitáson alapuló kikötőhasználatát szabályozza és egyszerűsíti) tartalmaz egy spanyol kitételt, miszerint Gibraltár nem tartozik a dokumentum hatálya alá. Ez a gyakorlat eleve kizárja a hatékony együttműködést a brit és a spanyol haditengerészet között, s más államokkal szemben is problémákat vet fel (2008 májusában az amerikai haditengerészet volt kárvallott). Figyelembe véve, hogy 2008-tól kezdve a tengeri hajózás elleni támadások megint gyakoribbá váltak, egy hatékony és tartós NATO-fellépés mára elengedhetetlenné vált, melynek több vállon kell nyugodnia, ha eredményes akciót szeretnének a döntéshozók. Ebben a helyzetben a Gibraltárral kapcsolatos vélt és valós sérelmek közös célok elé helyezése nem fenntartható, ha a tengeri katonai akciók végrehajtása mögött komoly érdek húzódik meg. Máshogy fogalmazva: véleményem szerint az effajta katonapolitika fenntartása csak addig kifizetődő a spanyol fél számára, ameddig spanyol érdekeltségek ellen nem történnek tengeri támadások, ha ez megtörténik: az álláspont gyorsan revidiálásra kerül majd.

 

 

Mint arra Kovács is rávilágít, a helyzet rendezésének kulcsa a spanyol-gibraltári kapcsolat jövője.

 

Brit szempontból Gibraltár elmúlt közel ötven évének története abszolút sikertörténet: az ókori divide et impera!-elv kiforgatásával és átértelmezésével sikeresen elérték a majdnem lehetetlent. A nemzetközi színtéren olyan lock-in-t hoztak létre a gibraltári önrendelkezési jog folyamatos támogatásával és kiterjesztésével, ahonnan már nincs visszaút. Az alkotmány 2006-os létrehozásával Gibraltár helyzetét a maguk részéről közel lezártnak tekintik. A történetben a legérdekesebb azonban az, hogy mindeközben – a Franco-érát leszámítva – a spanyol-angol jó kapcsolatok csak ideig-óráig voltak veszélyben. A „mosolydiplomácia” általában sikeres: az ország örömmel biztosít segítséget Gibraltárnak a nemzetközi színtéren, s ezzel párhuzamosan minden lehetséges alkalommal kifejti, Spanyolországgal szeretne a továbbiakban is jó viszonyt ápolni. London zseniális módon használja ki az Európai Unió, illetve egy-két nemzetközi szerződés által biztosított keretet arra, hogy olyan területeken keressen együttműködési hajlandóságot Spanyolországgal, mely területek egyrészt nagyban megkönnyítik a gibraltári lakosság mindennapi életét, s melyek másrészt ténylegesen fontosak, mindkét ország számára. A brit külpolitika – az eddigi eredményekre való hivatkozással – folyamatosan tágítani próbálja az együttműködések területeit, miközben igyekszik nem észrevenni azokat a spanyol lépéseket, melyek megpróbálják megnehezíteni a katonai jelenlétet. Gazdasági és katonai okokból a terület önként való átadása egy kivételtől eltekintve nem jelent meg a brit külpolitika eszköztárának részeként, London folyamatosan arra játszik, hogy a megoldás kulcsa nem az ő, hanem a gibraltári lakosság kezében van – mely lakosság több, mint 90%-a brit állampolgár.

 

Spanyolország három nagy pártjához köthető kutatóintézetek honlapjait böngészve feltűnik, hogy Gibraltárt megemlítő publikáció 2007 óta nem került fel, s a 2006-2007-ben született dokumentumok sem elsősorban területi integritási, függetlenségi szempontból említik az enklávé nevét. Létezik, hogy a politikai pártok mára már pusztán eszköznek tekintik a gibraltári kérdés felemlegetését, s már ők sem hisznek a terület visszakerülésében? Valószínűsíthetően a politikai elit nagy része pusztán azokban az esetekben fogja gumicsontként Gibraltár esetét felhasználni, ha azt más érdekek (gazdasági, katonai, stb.) kikényszerítésének eszközeként szánja, egyébként lassan beletörődik a megváltoztathatatlanba. (A mondat brit olvasata: ha Londonnak gazdasági, stb. érdeke fűződik ahhoz, hogy a „Sziklát” bartelként egy üzletbe bevonja, változás következhet be a hovatartozást illetően.)

 

A Spanyolországnak legfájóbb pont Gibraltár kapcsán az, hogy az ottani lakosság az 1713-tól eltelt időszak alatt teljesen brit lett, s elfelejtette spanyol gyökereit – ebből a szempontból a kétnyelvűség támogatására tett brit diplomáciai javaslatok közel sem találtak süket fülekre. A spanyol diplomácia részben kényszerpályán mozog Gibraltár kapcsán: diplomáciai képviselet nyitásával de jure is elismerné a „Szikla” különállását, katonai kérdésekben nem érdeke a fennálló állapot megerősítése, viszont a civil lakosságot érintő területeken törekszik az együttműködésre. Diplomáciai képviselet hiányában a spanyol kormány a kultúrpolitikát hívta segítségül: sokáig napirenden volt, hogy a Cervantes Intézet élére diplomata múlttal rendelkező vezetőt neveznek ki (az intézet jelenlegi vezetőjéről sajnos nem találtam információt). Felmerülhet a kérdés: ha eddig a jelek arra mutatnak, hogy a spanyol diplomácia fogadókész a civil lakosságot érintő együttműködés kiterjesztésére, létrejöhet-e egy olyan helyzet, mely után a mindennapok gyakorlatában a lakosság részére semmilyen többletet vagy hátrányt (megítélés kérdése) nem jelentene a „Szikla” Spanyolországhoz való visszacsatolása?

 

Mint ahogy azt Kovács is írja, a spanyol területi igény alapja elsősorban annak a kérdésnek a feszegetése, mennyire tekinthető Gibraltár jelenlegi körülbelül huszonhétezer fős lakossága a múltban Gibraltár területén élők leszármazottjainak. Természetes dolog, hogy a területet 90% feletti arányban lakó brit származású állampolgárok 1967 óta minden esetben az ellen szavaztak, hogy visszakerüljenek Spanyolországhoz. A lakosság számára az utóbbi években megvalósult intézkedések hatására a mindennapi élet jelentősen könnyebb lett, s ha ez így folytatódik, – az utolsó háromszáz év történelmi hagyományait és a Spanyolország és az Egyesült Királyság közötti gazdasági helyzetbeli különbséget leszámítva – talán teljesen indifferens, melyik ország gyakorolja a terület feletti ellenőrzést.