Nicolas Sarkozy és a külpolitika
A Neuilly-sur-Seine-ből származó Nicolas Sarkozy aktív és kezdeményező külpolitikát folytat, különösen 2008. július 1.-jétől, az Európai Unió soros elnökeként. Sokkal dinamikusabb és univerzálisabb politikát képvisel az elődeinél, megszakítva a francia konzervatív bonapartista hagyományokat. Elsősorban hangsúlyt kap az olyan nemzetközi szervezetekkel való nagyobb együttműködés, mint az EU, ENSZ, illetve NATO. Ezen felül, az elszigetelt franciaországi képet egy konstruktív és aktív szerepkörrel szeretné felruházni. Kül - és biztonságpolitikájának egyik vezérelve a kezdeményező szerepvállalás a közel-keleti konfliktusokban, továbbá támogatja a Nyugat és keleti országok között lévő folyamatos párbeszédet. Elődjével, Jaques Chirac-kal ellentétben Sarkozy az orosz-grúz konfliktus megoldásának igényével, a Szíria felé tanúsított kezdeményező politikával, illetve a francia uniós elnökségi politika mediterrán orientációjával átrendezte a francia diplomácia hangsúlyait. 
Végül, de nem utolsósorban multilaterális keretben látja a 21. század főbb problémáinak – klímaváltozás, gazdasági és energiaválság, bevándorlás - kezelését is.
Prioritásainak nagy hangot adva a francia elnökség mottójául a következő gondolatot választotta: ’Egy védelmezőbb Európáért’, amely tisztán tükrözi a megvalósítandó külpolitikai céljait. Nem meglepő, hogy Sarkozy folyamatosan konkrét javaslatokkal áll elő a nemzetközi színtéren. Az egyik fő célkitűzése a költségvetés védelempolitikára eső részének emelése, hitelt nyújtva az EU kül – és biztonságpolitikai tevékenységeinek. Fontos megjegyezni, hogy összeegyeztethetőnek tartja a NATO tagságot egy Európai Védelmi Unió létrehozásával, és határozottan támogatja az utóbbi megvalósítását.
A közel-keleti béke Szíria és Franciaország közvetítésével
Szíriának az elszigeteltségből való kitörési kényszere és Franciaország kezdeményező szerepe egybeesik. Először is tekintsünk vissza a szír elszigetelődés gyökereihez! A nemzetközi közösség már Háfez al-Asszad regnálása (1971-2000) óta igyekezett elszigetelni az országot, hivatkozva annak terroristacsoportokkal fenntartott kapcsolataira, Amerika és Izrael-ellenes fellépésére, illetve tömegpusztítófegyver-programjaira. Az izolációt az apjánál rugalmasabb Basír 2000-es hatalomra jutása sem tudta megtörni annak ellenére, hogy néhány környező országgal javultak a bilaterális kapcsolatai, ennek kitűnő példája Törökország. George W. Bush 2002-ben a híres „gonosz tengelye" beszédében Szíriát még a lator államokhoz sorolta. A szír nyitási kísérleteket megakadályozták Damaszkusz Teheránnal fenntartott jó kapcsolatai, a Hezbollah nem titkolt támogatása, illetve Asszad Amerika-ellenes politikája is, azonban a legjelentősebb törés 2005-2006-ban következett be. A Szíria-ellenes libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri elleni 2005. februári merénylet állítólagos damaszkuszi kötődései következtében az ország addigi elszigeteltsége tovább erősödött, sőt a „cédrusos forradalom" és a nemzetközi nyomás következtében kénytelen volt kivonni az 1985 óta Libanonban állomásozó erőit. Szíria nemzetközi elszigeteltségét tovább erősítette a 2006 nyarán a Szíria támogatását élvező Hezbollah és az izraeli erők között kitört libanoni háború.
A cédrusos forradalom 2005 februárjában robbant ki, al-Hariri libanoni elnök meggyilkolása után. A forradalom célja a szír katonák kivonása Libanonból, a szír befolyású kormány leváltása hazafias libanonira és a parlamenti választások bevezetése. A forradalom sikeresen zárult, a demonstrációkat követően 2005. áprilisában kivonták Libanonból a szír csapatokat és a Szíriát támogató kormányt feloszlatták. A cédrusos forradalom teljesítette a küldetését, melynek jelszavai: Hurriyya, Siyada, Istiqlal (Szabadság, Szuverenitás és Függetlenség)
Franciaország elzárkózása egykori gyarmatától 2005-ben kezdődött Rafík al-Haríri, libanoni miniszterelnök halálakor. Az akkori francia elnök, Jaques Chirac azzal vádolta Damaszkuszt, hogy részt vett az egykori libanoni kormányfő meggyilkolásában. Az esetet sokáig teljes homály fedte, azonban valószínűsíthető, hogy a merénylet mögött Szíria titkosszolgálata áll. A szunnita muzulmán al-Haríri 2004 őszén éppen szír nyomásra mondott le a miniszterelnöki pozíciójáról, ám továbbra is kiállt a szír csapatok Libanonból való kivonulása mellett.
2008. július 12.-én sikerült megtörni a három éves izolációt, amikor al-Asszad 2005 óta először látogatott Párizsba. A három napos francia tartózkodása alatt részt vett a Mediterrán Unió július 13.-ai csúcstalálkozóján 42 európai, közel-keleti és észak-afrikai ország vezetőivel együtt. A párizsi Grand Palais-ban megszervezett konferencia résztvevői nemcsak az új szervezet feladatait és célkitűzéseit vitatták meg, hanem alkalmat adott Bashar al-Asszad, szír elnök és Michel Szulejmán, libanoni államfő közti kapcsolat javítására. A két fél között 2005 óta szintén feszültség uralkodik, amely most kezd eloszlani az új francia külpolitikai kezdeményezések nyomán. Következő napon, július 14-én a szír elnök részt vett a francia nemzeti ünnepen, és azt követően személyesen tárgyaltak az Elysée-palotában a szír-libanoni kapcsolat újraértékeléséről, miszerint Szíria elfogadja Libanon függetlenségét, és diplomáciai kapcsolatot létesít szomszédjával. A találkozó után a közös együttműködés egyik feltételeként Sarkozy felkérte al-Asszad-ot az iráni nukleáris programmal kapcsolatos nemzetközi vita megoldására. A szír vezető kifejezte szándékát az iráni kérdés minél gyorsabb, politikai úton történő megoldására. Azonban ő sem távozott kérés nélkül - részvételt kért mind a francia, mind az amerikai féltől a szír-izraeli béketárgyalások elindításában.
A bimbózó francia-szír kapcsolat Sarkozy szeptember 5-ei damaszkuszi látogatásával tovább erősödik. Nem meglepő, hogy a francia elnök konkrét lépéseket is tesz a közel-keleti konfliktus rendezésében. Felszólította mind a szír, mind az izraeli felet a szemtől szembeni tárgyalások megkezdésére, ugyanis Ehud Olmert, távozó izraeli elnök és al-Asszad között 2000-től az USA, majd 2007-től Törökország közvetítésével történnek üzenetváltások. Sarkozy tehát a személyes kommunikációt támogatja Szíria és Izrael között, azonban egyelőre egyik fél sem mutat komoly szándékot a személyes találkozó megvalósítása érdekében, a tárgyalásokhoz a közvetítőkkel történő érintkezést kielégítőnek tartják. Ugyanakkor Szíria ragaszkodik a Golán-fennsík mielőbbi visszavételéhez, amelyet Izrael 1967-ben foglalt el, majd 1981-ben annektálta a területet. Az első nap kétoldalú gazdasági tárgyalásait követően szeptember 4-én csatlakozott a felekhez Recep Tayiip Erdoğan török miniszterelnök és Sejk Hamad bin Kalifa katari emír is. A négy vezető megbeszélésének elsődleges célja a közel-keleti helyzet áttekintése volt, így szóba került a libanoni rendezés, Irán regionális helyzete, illetve természetesen az izraeli-szír béketárgyalások is. A találkozó szimbolikus jelentőséggel bír a közel-keleti térségben, hiszen Szíria a konfliktusok egyik állandó résztvevőjeként, Franciaország az Egyesült Államok melletti másik, a térségben felügyeletet gyakorolni kívánó nyugati hatalomként, Törökország jelenlegi közvetítőként, illetve Katar a Nyugat egyik legnagyobb közel-keleti szövetségeseként vett részt az eseményen. A találkozót Szíria figyelmeztetésévell zárták, hogy semmilyen támogatást ne adjon a palesztin Hamasz és a libanoni Hezbollah szervezeteknek.
Franciaország kezdeményező politikájának a háttere
Vajon mi vezetett ahhoz, hogy az évtizedes ellenségek 2008-ban hajlandóak megkezdeni a közvetett párbeszédet, milyen további tényezők játszanak közre abban, hogy tárgyalások megvalósulnak, illetve mik a kilátásai a francia szerepvállalásnak?
A kritikusok értetlenül állnak Sarkozy lépései előtt, ugyanis azzal a szír kormányfővel oldotta fel a diplomáciai elszigeteltséget, aki valószínűleg az előző francia elnök személyes barátjának, al-Haríri libanoni vezető meggyilkolása mögött áll. A kérdésre az egyik lehetséges válasz a következő. Egyrészt Szíria földrajzi és biztonságpolitikai szempontból stratégiai fontosságúnak tekinthető, hiszen mind Izrael, mind Franciaország érdeke, hogy legyen egy szövetségese a közép-keleti gócban, valamint, hogy Iránnal való kapcsolatát Szíria megszakítsa és hagyjon fel a siíta Hezbollah szervezet támogatásával Libanonban.
Jól érzékelhető az is, hogy Sarkozy igyekszik aktívabban fellépni az EU-ban, a NATO-ban és az ENSZ-ben, amely szervezetekben nagyobb szerepet szán Franciaországnak (pl. a NATO katonai szervezetébe történő francia visszalépés ügye). Külpolitikai törekvéseiben kitűnő társa a francia külügyminiszter, Bernard Kouchner, aki a francia elnökhöz hasonlóan a multilaterális diplomáciai kapcsolatokat részesíti előnyben, és egyben az Iránnal szembeni szankciók szigorításának egyik fő hangadója.
Összegezve tehát az eddigieket elmondható, hogy Sarkozy külpolitikai elképzeléseiben Szíria fontos stratégiai partner, hiszen segíthet az iráni atomprogram megakadályozásában, a libanoni Hezbollah megfékezésében, illetve a közel-keleti béke megteremtésében. A francia elnök szilárd meggyőződése, hogy a közel-keleti béke Szírián és Franciaországon keresztül valósítható meg, amely magyarázatot ad a külpolitika aktivitására és jelzi a francia elnök azon ambícióját, hogy az országát aktívabbá és meghatározó hatalommá tegye a nemzetközi politikában.
