Az eheti részben az elemzés második fejezete következik. Az első rész általános bevezetője után az Európai Unió jogának vonatkozásában a 2000/43/EK irányelv (továbbiakban: Irányelv) elemezése a második rész tárgya.
Az Irányelv alaptétele a következő: nem állhat fent a társadalmon belül faji vagy etnikai alapon nyugvó közvetlen vagy követett megkülönböztetés. (Irányelv 2.cikk (1) bekezdés) Az irányelv rendelkezése alapján közvetlen megkülönböztetésnek tekintendő az, ha valakivel szemben faji vagy etnikai különbség alapján kedvezőbben, illetve kedvezőtlenebbül jártak/járnak/járnának el, mint egy másik csoporthoz tartozóval. És közvetett a megkülönböztetés, ha látszólag semleges rendelkezés hátrányosan érint bizonyos faji vagy etnikai bázison elkülöníthető csoportokat, feltéve, hogy ezen megkülönböztetés objektív céllal nem igazolható. Végül pedig a továbbiakban való tisztánlátás érdekében tisztázom az irányelv rendelkezése alapján a zaklatás fogalmát: „a zaklatás megkülönböztetésnek minősül, amikor faji vagy etnikai származáshoz kapcsolódó nem kívánt magatartás történik azzal a céllal vagy hatással, hogy egy személy méltóságát megsértse, és megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezetet alakítson ki” (Irányelv 2. cikk (3) bekezdés).
Annak bizonyítására, hogy a Nyelvtörvény nyíltan szembe megy a Tanács irányelvével – amelynek végrehajtási határideje 2003. július 19. volt, tehát a Szlovák Köztársaságnak 2009. június 30.-án az Unió tagállamaként vajmi kevés jogalapja volt ezzel ellentétes szabályozás elfogadására – álljon itt néhány példa a törvényből.
Alapvetően az, ahogy a 20%-os küszöb kizárja a magyarság egy részét a nyelvhasználatból, már megvalósítja a közvetlen megkülönböztetést, azzal hogy a kisebbség bizonyos részét kizárja az anyanyelvének használatából.
További példák:
- A Nyelvtörvény kiköti, hogy, „a munka viszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban az írásbeli jogügyletek szövegezése államnyelven történik” (8.§ (2) bekezdés) . Emellett csak eshetőlegesen jegyzi meg a másnyelvű szöveg készítését; ezen rendelkezés nyilvánvalóan hátrányosan érinti a kisebbségi nyelvet használó esetleges munkavállalót, hiszen nemcsak hogy nem használhatja anyanyelvét például a munkaszerződés megkötésekor, de még ki is van szolgáltatva a szlovák nyelvet használó munkáltatónak a lehetséges nyelvi nehézségek miatt.
- A munkajogi rendelkezéssel egy szakaszban olvasható a következő: „az egészségügyi létesítmények és szociális szolgáltató létesítmények ügyvitelét államnyelven vezetik. Ezen létesítmények személyzete a páciensekkel vagy az ügyfelekkel általában államnyelven kommunikál; ha az államnyelvet nem ismerő páciensről vagy ügyfélről van szó, akkor a kommunikációt olyan nyelven is lehet folytatni, melyet a páciens vagy ügyfél megért” (8.§ (4) bekezdés). Vagyis a nem privilegizált településeken , az orvos főszabály szerint szlovákul kommunikál a pácienssel, de még akkor sem kötelező más – közvetítő – nyelvet alkalmazni, ha a páciens nem beszél szlovákul. Ebből az Uniós normákba való ütközést messze meghaladó, az élethez és emberi méltósághoz való jogot sértő alkalmazás adódhat. Vegyük azt az esetet, amikor a Kelet-Szlovákiában nagy számban jelenlévő ruszin kisebbség egy tagja orvoshoz megy; ő csak ruszinul beszél, az orvos kizárólag szlovákul, és így az effektív kommunikáció hiányában a páciens-kezelésében olyan késedelem történik, amely komoly, – egyébként megfelelő kezeléssel elhárítható – maradandó egészségkárosodással jár. És az orvos ebben az esetben a Nyelvtörvény rendelkezéseinek megfelelően járt el.
- Komoly visszásságok figyelhetőek meg a névhasználat esetén is. Erre a problémára a már hivatkozott Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása is felhívja a figyelmet. Szlovákiában a kisebbségek női tagjainak kógens módon viselniük kell a nevükben a szlovák nyelv női vezetéknevekre vonatkozó utótagját (T.t. 300/1993. számú törvény, a kereszt- és családnevekről). E szabály kapcsán mindössze annyiban rendelkezik a Nyelvtörvény, hogy illetékmentessé teszi a név „szlovákosítását”. (3.§ (6) bekezdés)
Példák a közvetett diszkriminációra:
- A bevezetés során felvetettem a cseh nyelv, mint az „alapvető érthetőség követelményének” megfelelő nyelv problémáját. Szeretném ezt itt részletesebben is kifejteni. A Nyelvtörvény több helyen, mind a hivatalos érintkezések , mind a magánszféra esetében nevesíti a cseh nyelvet, mint a többi kisebbségi nyelv közül kiemelt, megkülönböztetett nyelvet. Ezen rendelkezés véleményem szerint tisztán diszkriminatív, mert nem csak az államnyelv és a kisebbségi nyelv között tesz különbséget, amely már ilyen vonatkozásban, önmagában is diszkriminatív tett, hanem a kisebbségi nyelvek között is. Méghozzá olyan alapon, amely bizonyos nézőpontból objektíve elfogadható, de valójában a konkrét csoportképzési elv tekintetében lényegtelen és nem igazolható. Hiszen a hivatalos ügyintézésben azért választja szét az államnyelv és a kisebbségi nyelv használatát, mert az egyik a szuverén ország hivatalos nyelve, ahogy a törvény fogalmaz: „a szlovák nemzeti egyediséget kifejező legfontosabb ismertetőjegy, (…) a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, valamint állampolgárainak (…) általános érintkezési eszköze” (Preambulum) , a másik pedig egy kisebbség nemzeti nyelve. De ezen csoportképzési elv alapján – meggyőződésem szerint – nem lehet további megkülönböztetést tenni a kisebbségi nyelvek között. A cseh nyelv kiemelése viszont nem ezen elv alapján történik, hanem egy ehhez képest önkényes másik alapján és ez az ami diszkriminatívvá teszi a rendelkezést a többi kisebbségi nyelvre nézve. (Véleményem szerint további aggályokat vet fel az, hogy a Nyelvtörvény csupán megemlíti az „alapvető érthetőség követelményének megfelelő” nyelv kategóriáját, azonban azt nem határozza meg. és hivatkozással sem utal arra, hogy esetleg más törvény rendelkezése(i) alapján kellene ezt értelmezni, ahogyan azt más fogalmaknál több esetben megteszi. Kizárólag a törvény 3.§ (5) bekezdésében van egy utalás a Cseh Köztársaságra, ebből következtethetünk, hogy az idézett kategória valószínűsíthetően a cseh nyelvre utal. Így nem eldönthető az a kérdés, hogy mely nyelvekre kell alkalmazni ezt a kategóriát és az sem, hogy kinek van hatásköre arra, hogy ezt eldöntse. Vajon lehetséges-e bármely más nyelvre alkalmazni ezt, mint a cseh? Adott esetben az orosz vagy ukrán nyelv idetartozik-e vagy csak a cseh?)
- A konkrét problematikus szabályozások közül elsőként a pedagógusokra vonatkozó rendelkezéseket ismertetném. A törvény kimondja, hogy „a Szlovák Köztársaság területén működő valamennyi iskola és oktatási intézmény pedagógusai kötelesek az államnyelvet szóban és írásban ismerni és alkalmazni” (4.§ (2) bekezdés). Ebben az esetben valóban közvetett diszkriminációval állunk szemben, hiszen alapvetően ésszerűnek tűnhet, hogy a szlovákiai pedagógus ismerje a nyelvet, azonban ilyen feltételt csak olyan mértékben lehet érvényesíteni, ami az ésszerűség határain belül van. Itt azonban ez a határ nem áll fenn, mivel minden pedagógus irányában, minden iskola esetében – függetlenül annak állami oktatási nyelvűségétől vagy kisebbségi oktatási nyelvűségétől – kötelezőnek tekinti. Továbbá szintén erősen korlátozza a kisebbségi nyelvhasználathoz való jogot a „kötelesek alkalmazni [az államnyelvet]” fordulat.
- A közvetett diszkrimináció második, egyben záró példájaként egy olyan rendelkezést idézek, amely talán a legkomolyabb visszásságot mutatja a törvényben. „A fegyveres erőknél, a Rendőrségnél, a Szlovák Információs Szolgálatnál, a Szlovák Köztársaság Büntetés-végrehajtási Szervezeténél és Bírósági Őrségénél, a Vasúti Rendősénél, a Tűzoltó- és a Mentőszolgálatnál, valamint a települési (önkormányzati) rendőrségnél a szolgálati érintkezésben kötelező az államnyelvet használni.” (6.§ (1) bekezdés) . Ezen rendelkezés két irányban is sérti a diszkrimináció tilalmát. Egyrészt a fenti szakasz értelmében – tegyük fel – járőrözés közben két magyar vagy cseh vagy roma vagy ruszin nemzetiségű, de szlovák állampolgárságú rendőr, magyarul vagy csehül vagy valamely roma nyelven vagy ruszinul szól egymáshoz, megsértik a törvényt és vállalniuk kell a meghatározott szankciókat. Másrészt, ha egy magyar vagy cseh vagy roma vagy ruszin mentős tiszt sürgősségi ellátás során egy szlovákul nem vagy nem kielégítő szinten beszélő, azonos nemzetiséghez tartozó személlyel az adott kisebbségi nyelven kommunikál szintén megsérti a törvényt, hiszen a szolgálati érintkezés nem csak a szerven belüli, hanem a szolgálat alatt az „ügyfél” irányába történő kommunikációt is jelenti. Úgy gondolom, hogy ez azon túl, hogy diszkriminálja, mind a hivatalos minőségében eljáró kisebbséghez tartozó személyt, mind a másik oldalon lévő kisebbségi személyt, – az orvosokra vonatkozó rendelkezésekhez hasonlóan – alapvető emberi jogokat sértenek.
A Nyelvtörvény másodlagos jogforrások szempontjából való áttekintését az irányelv harmadik kategóriájának, a zaklatásnak vizsgálatával zárom. A zaklatás megállapítását nem kizárólag a jogszabály vizsgálatával állapíthatjuk meg. Ebben az esetben vizsgálni kell azt is, hogy valószínűsíthetően milyen jogalkalmazás kapcsolódik az adott törvényi helyhez, hiszen maga a zaklatás, ahogy azt az irányelv szövege is kimondja, nem magában a normaszövegben történik, az csak a zaklató alkalmazás jogszabályi hátterét biztosítja.
Zaklatásnak minősülhet egyes szakértői vélemények szerint maga az a gyakorlat, hogy a törvény alapján egy adott kisebbség tagjait rendszeresen büntetik a kisebbségi nyelvhasználat miatt (Kardos-Majtényi-Vizi: A szlovákiai államnyelv-törvény módosításának elemzése). Vagyis az, ha a törvény végrehajtási rendeletének megszületése után, a gyakorlati alkalmazás során statisztikailag kiemelkedő számú magyar kisebbségbe tartózó állampolgárt büntet az ezzel kapcsolatban hatáskörrel rendelkező szlovák hatóság a kisebbségi nyelvhasználat miatt, az zaklatásnak minősül.
Véleményem szerint hasonló helyzetet teremthet a törvény „kulturális és oktatási-művelődési” rendezvényekre vonatkozó rendelkezése (5.§ (6) bekezdés). Eszerint minden kisebbségi nyelven tartandó rendezvény esetén – kivétellel a korábban említett „alapvető érthetőség követelményének” megfelelő nyelveket – kötelesek gondoskodni egyrészt az írásos program, hirdetmény tartalmának államnyelven történő megjelenítéséről, valamint a rendezvény kétnyelvű műsorvezetéséről . Ezen rendelkezés indokolatlan terhet ró a kisebbségi nyelvhasználókra. Például egy 5000 fős rendezvényen, amelyen a program nemzeti tartalma miatt érthető módon néhány ember kivételével a kisebbségi nyelvet ismerő emberek vesznek részt, kötelesek tolmácsolást biztosítani, illetve a programot államnyelvre fordíttatni, amelyek anyagi terhet jelentenek szervezőknek, másrészt kétszeres műsoridő generálódik a kétnyelvű műsorvezetés révén. Az pedig – ami a lehetséges érvelés a szabály mögött –, hogy például ne hajthassanak végre többségellenes szervezkedést, izgatást, stb. kisebbségi nyelven, nem nyelvhasználati, hanem tisztán büntetőjogi kérdés, így nem képezheti egy nyelvhasználatról szóló norma tartalmát álláspontom szerint. Szintén hasonló probléma az emlékművek, emléktáblák kérdése, ahol elsődleges feliratként követeli meg a törvény az államnyelvű feliratot. Ez nem az államnyelv védelmére irányul, hanem tisztán a kisebbségi nyelv ellen.
Folytatás jövő héten a nemzetközi jogi elemzéssel...
